Pite és palacsinta
A múlt héten unokáztam. Miért, mi mást tehet egy nagyapa? Főztem csirkelevest, sütöttem csirkecombot krumpli-ágyon, gyártottam mini szendvicseket, kerestem játékokat a neten, szóval jól elvoltunk egész addig, míg Rozi pajtásnak eszébe nem jutott, hogy az egyik műanyag vödörben ott ácsorog párkilónyi alma. Olyan volt, mint a hajdan erős magyar. Kezdett romlásnak indulni.
Az aprónépnek feltett kérdésére, miszerint mi légyen az almából, harsány indiánüvöltés volt a válasz:
- Pite! Pite!
Ábel és Pite-kuty
Gyanítottam, hogy nem a kutyájuk nevét emlegetik, mert rántott kutyát még nem szolgáltam fel nekik – ámbár kutya-receptem is létezik – lényeg a lényeg, almás pitévé fog a vödör tartalma átlényegülni.
Mivel valaki (én) meghámozta az almát, valaki (ugyancsak én) lereszelte, valaki (no, ez már Rozi volt) összekeverte fahéjjal, cukorral, máris készen állt a pitealap. A nyers piskótalapok bemásztak a tepsibe, az almát valaki kinyomkodta, ráhalmozta a lapra, rápakolta a másik lapot, aztán irány a sütő.
Igenám, csakhogy maradt jócskán reszelt alma, no meg a leve is. Az asszony már indult is volna, hogy kiöntse, én pedig harsány tiltakozásba kezdtem:
- Ne öntsd ki, inkább süssél belőle palacsintát!
Olyan pillantás volt a válasz, mely híven tükrözte, hogy némi kétségek merültek fel benne elmebéli állapotomat illetően. Aztán amúgy okosabb enged alapon, lemondott a kiöntésről, a tál pedig elhelyezkedett hűtőben.
Másnap aztán kiszedtük a trutyit a hűtőből, Rozi pedig erőteljes kétségektől gyötörve nekilátott az átalakításnak. Liszt, tojás, kevergetés, aztán próbasütés. Jó vastag, és bitang finom lett.
Innentől kezdve már csak egyetlen kérdés merülhetett fel, mi kerüljön rá. Rozi darált dióra és csoki-öntetre szavazott, én meg kiegészítettem egy kis juharsziruppal a kínálatot.
Mit mondjak, mesebeli palacsinta lett belőle! Mármint hol volt, hol nem volt. Aztán már leginkább nem volt.
Szóval kedves sütő-főző konyha-pasi sorstársam, ha támad valami jónak tűnő elképzelésed a konyhai maradékokat illetően, ne habozz életed párjának tudomására hozni!
Persze folytatása is lett a dolognak. Húsvétra hazajött egyszem leánygyermekem is, én pedig megkaptam a bevásárlás előtti utolsó instrukciót:
- Hozzál egy kiló almát, sütök almás palacsintát Diának!
Szótlanul, magamban vigyorogva elindultam szokott bevásárló körutamra. Hiába, a kis győzelmeket is meg kell becsülni!