Találkozás a jó szomszédoknál
Akkortájt történt, amikor még a mi rétünk volt a zöldebb. Rengeteg horvát járt át a szomszédból vásárolni. Vittek is szinte mindent. Most az ő rétjük a zöldebb, de lesz ez még másképp is!
Ha jól emlékszem, az SZTK-ból jöttem hazafelé, s mivel nem csupán a főzés meg a mosogatás az én reszortom, hanem a bevásárlás is, hát betértem az un. Nagy ABC-be. Rengeteg ember, jónéhányan horvátok, minden pénztár üzemel, beálltam hát én is az ott kígyózó sorok egyikébe és vártam türelmesen. Egy horvát házaspár fizetett éppen. Azaz fizetett volna, mert előbb szép komótosan bepakoltak a kocsiba, eligazították a cuccot, aztán a csaj előkotort egy számológépet, oszt, szoroz, összead, majd előszedi táskából az erszényt, kezdi leszámolni a kunát.
A pénztárosnő pedig liluló fejét rázogatva tört horvátsággal közli velük azt, ami egyébként a táblán is olvasható:
- Számo forintom.
A csaj ekkor euróval próbálkozik, sajna az se jó. Pár percnyi harsány tanakodás részükről, aztán a pasi elvonul pénzt váltani. Közben a várakozók nem egészen szalonképes kifejezésékkel javasolják, hogy hova menjenek legközelebb. Leginkább a melegebb égtájakról esett szó. Morgás, dühöngés, elfojtott szitkok, robbanás közeli hangulat. Pasi nemsokára vissza, fizetnek, diadalmasan mosolyogva elvonulnak.
A szerencsétlen pénztárosnő ekkor elgyötörten felsóhajt:
- Éééédes jóóóó Issstenem!!!
Mire én is megszólalok félhangosan:
- Itt vagyok édes lányom. Mit kívánsz?
Pár másodpercig néma csend, majd kitör a harsány röhögés..
Aztán végre nyugalom és csend.
A béke is kitört.